Szabó Gábor Timur válaszol

Szakértőnktől most nem kérdezhet,

Tisztelt doktorúr!
21 éves lány vagyok és párkapcsolati problémával fordulok önhöz.Van egy barátom aki 26 éves. Amikor megismert engem nagyon megtetszettünk egymásnak csak neki barátnője volt még akkor. Az előző barátnőjével folyton csak veszekedtek már szakítani akartak volna vele amikor kiderült a csajról hogy terhes. Ezért visszament hozzá elvette feleségül és engem otthagyott. Rá egy fél évre elvált tőle. Válása után sokat találkoztunk de nem tudta eldönteni hogy mit akar tőlem. Utána rá 6 hónapra összejöttünk! Azóta több mint 2 éve hogy együtt vagyunk. A problémám az lenne , hogy mostanába ugy érzem mint hogyha már nem szeretne annyira, és az bánt a legjobban hogy neki mindennél és mindenkinél a fia fontosabb. Ez még úgy oké is lenne csak ő ezt az egészet már nagyon túlzásba viszi! Az égig magasztalja azt a gyereket ,a gyereknek mindent ,de nekem meg semmit nem vesz meg sőt tőlem várja el hogy vegyek neki ezt-azt holott tudja hogy nincs pénzem mert nincs munkám sajnos és én ugy gondolom hogy nem egy nőnek kéne finanszirozni a férfinek a dolgokat hanem fordítva! Ha összeveszünk akkor elkezdi azt mondani hogy: \"nekem nyolc akkor szakítsunk. Nekem nincs vesziteni valóm ott a fiam nőt én találok magamnak\". Egyszerűen ha szakítanánk nem is érdekelné hogy vége lenne pedig már 2 éve együtt is lakunk egy családnál ahol 2 gyerekre kell vigyázni, mert az apukája egyedül neveli őket és külföldön dolgozik! És ez nekem nagyon rosszul esik meg az is hogy állandóan a fiával jönn. Nyaralni is úgy akar eljönni hogy hozza a fiát aki 3 éves. Én viszont meg igy nem akarok menni mert én most nem azért megyek el nyaralni hogy egy 3 éves gyerekre vigyázzak nekem az ugy nem kikapcsolódás! Csak ha ez megmondanám neki ugy is azt mondaná hogy: én vagyok a szemét meg hogy nem szeretem a fiát meg hogy ö most szakít ezért, még képes lenne meg is ütni annyira nemnormális már nála ez a dolog! Másnak is van gyereke mégsem isteni ennyire mint ahogy ö is. Olyan érzésem van mint hogyha csak egy mellék szereplője lennék az életébe!
Elhiszem hogy szereti a fiát meg persze szeresse is meg törődjön vele, de azért én is ott vagyok neki velem is kéne törődnie, foglalkoznia. Nem mindig érezteti velem azt hogy szeretne engem! Állandóan a fiam igy a fiam ugy az égig magasztalja és már idegesítően már szinte megutáltatja velem azt a gyereket. Engem meg sokszor csak szidni tud egy dicséretet nem kapok tőle sose ,hogy jól nézel ki vagy aranyos vagy ,vagy bármi... Mit tudna ön tanácsolni hogy mit tehetnek? Szeretem nem akarom elveszíteni de ha ő igy áll a dolgokhoz ez nekem nem lesz jó a későbbiekbe!

Kedves Gábor!

Köszönöm hogy válaszolt a levelemre!
Járok pszichológushoz, de hasznát nem érzem!
Nem érzem jobban magam egyáltalán!Idáig hetente jártam de a munkám miatt csak két- három hetente tudom megoldani a bejárást!
Vagy nekem nem jó vagy a pszichológus van már tele!
Álandóan mondja hogy szedjem a gyógyszereket( mert néha kimarad) mert egyszer úgy elkattanok hogy pszichiátriára fogok kikötni, és akkor nem nevelhetem fel a gyerekem( ha lesz).
Nem tudom mi igaz belőle és mi nem, de nem tudok mit tenni , néha elfelejtem bevenni!
Aki pszichológushoz jár annak mennyi idő után kellene éreznie a változást? mert én márt lassan fél éve- 1 éve járok, és nem veszek észre változást!
Már nagyon régóta szeretnék gyermeket, nem tudom hogy miért, de én nagyon jó dolognak tartom, hogy ha életet adhatok egy pici embernek, akit én alakíthatok, formálhatok! Egy gyerek megváltoztatná az egész életem!Egy gyermekért érdemes lenne változni, de így minek? kinek?
Utálom az életet de soha sem akartam meghalni, elfogadtam az életet a sorsom!
zsuzsi

Kedves pszichológus!
Van egy barátom 2 hónapja, a baj csak az hogy undorodom ha hozzám ér, de nem csak vele van így hanem eddig minden barátommal. 24 éves vagyok, és kb. 1,5 éve állapították meg nálam a paranoid skizofreniát.Gyerekkoromba többszöri nemi erőszaknak voltam kitéve, legalább is azt hiszem, hogy az volt......de nem tudom:...Igazából azért vagyok a barátommal hogy gyerekem legyen....és ha megtudnám hogy gyerekem lesz akkor dobnám.... mert nem tudom elképzelni hogy hosszabb távon legyen mellettem valaki!Elmúlik ez valaha hogy nem tudom elviselni hogy ha úgy érnek hozzám...? Vagy a betegségem miatt van? vagy mitől?nagyon rossz így hogy szeretnék gyermeket de tudom hogy így meg oda kell adnom magam valakinek, ez undorral tölt el!
zsuzsi

Kedves Gábor!

22 éves lány vagyok. Az életemben most érkeztem el ahoz hogy komoly kapcsolat van kialakulóban egy fiatalemberrel.
Mind külsőleg és belsőleg nagyon tetszik nekem. De valami nincs rendben.
Ugy érzem, nem vagyok neki elég jó, mindazok ellenére hogy folyamatosan mondja h szeret, és csak én kellek neki.
Nem tudok kibontakozni előtte semennyire. Ugyérzem mintha egy alattvalója lennék. Bármennyire is szeretnék sokat vele lenni, nem megy, inkább itthon gubbasztok vagy a barátaimmal szivesebben vagyok mint vele. Nagyon aggaszt mert tudom hogy így elfogom veszíteni őt.Szüleimmel élek, párom volt nálunk párszor de mindig csak este és reggel megy. Nem lakom egy kacsalábon forgó palotában, de tiszta és rendes házunk van. Mégis cikinek érzem. Nem szeretem amikor itt van. Szeretnék vele teljesen külön lenni. Akár az összeköltözés is szóba jöhet. Nagyon rosszul érzem magam. Szeretem de elfogom igy vesziteni. Nagyon szeret engem, mindig velem akar lenni, nekem kicsit sok. Mondani nem mertem neki mert tudom h rosszul esne neki. Kérem segitsen abban hogy győzhetném le a gátlásaimat, magabiztos lehessek és egy életvidám csajszi.
Előre is köszönöm!

Kedves Gábor!

Nekem olyan problémám van, amitől igazából repdesnem kellene az örömtől..
Másfél hete kiderült hogy várandós vagyok :) Én örülök neki, egy időben terveztük is, de most sajnos olyan lejtőn haladunk lefelé anyagilag, hogy sajnos úgy tűnik lehetetlen hogy megtartsuk a picit.
1. babámat annó várandóságom 12. hetében elvesztettem, majd később megszületett 2. babánk, a kislányom.. ő most lesz 2 éves..
A mostani pici jövetele meglepetésként ért minket, és nagyon gondolkodunk azon hogyan tovább... de 99% hogy nem tudjuk megtartani... én viszont nagyon nem vagyok híve az abortusznak, még jelen esetben sem vagyok rá képes úgy érzem.. ráadásul én kórházban voltam gyakorlaton, ott láttam pár abortuszt ami akkor nem hagyott bennem nyomot, de jelen esetben nagyon is hatással van rám...
így felmerült bennem az örökbe adás gondolata.. viszont rengeteg a kérdés így is.. milyen mély nyomot hagy a gyermekben, hisz előbb utóbb meg tudja hogy örökbe adták... mi mennyire fogjuk elviselni hogy másra bíztuk a gyermekünket?
jó hír, hogy nem öltem meg, és életet adtam neki, de azt sem szeretném hogy 1 életen át mély nyomot hagyjon benne, vagy hogy gyűlöljön mert lemondtunk róla... megfelelő szülőt vajon sikerül e találni?
tapasztalatok alapján mennyire sérülnek az örökbe adott gyermekek?

Segítséget előre is köszönöm!
Viktória

Kedves Gábor!

Nem olyan régen közel kerültem egy lányhoz, de mint barátság aranyos kedves jól elvagyunk.
Ő most végzett pszichológusként. Ami a fő problémám vele az, hogy sokszor úgy érzem nincs, velem nem támogat és ez kicsit idegesít.
Ugyanis amikor el mondok bármi gondomat, lelki problémámat, van elég abból most sajnos amit ő tuti lát. Így elvárnám, hogy mondjon pár szót, véleményt, de szinte semmire nem szokott reagálni, ha írásba mondom el neki (msn) csak egy szomorú smiley a reagálása, ha személyesen találkozunk, akkor se mond szinte semmit, tudom a barátom és nem a pszichológusom, de szerintem egy barát is mondhat pár jó szót, véleményt.
Azt nem tudom, hogy többet akar-e mint barátság, mert eléggé elrejti magát előttem, ilyen téren, azon gondolkoztam, hogy talán ezért is ilyen velem.
Azt kérdezném, hogy ez esetleg valamiféle terápiás megoldás a szakmába vagy egyszerűen alkalmatlan szakember vagy nagyon nem akar pszichológusként mutatkozni előttem. Önök mit gondolnak miért ilyen?

Köszönettel
Gábor

Tisztelt Szabó Gábor Timur!

Egy számomra nagyon fontos kérdédben kérném a segítségét. 8.-ik szemeszteres orvostanhallgató vagyok, imádom amit tanulok, de úgy érzem kezdek belefáradni. Az első 3 év a leghúzósabb, nem is sikerült minden időre egy évet ismételtem, de mindeddig az sem volt probléma. Mostmár a profok kolegijálisabbak, csak klinikumot tanulunk ami nagyon jó és érdekes. De ha haza kell jönni és tanulni akkor nem birom tovább, semmi kedvem a könyv mellett ülni, már jo pár hónapot mostanság ellazultam, és félek rámegy az évem, amit végképp nem akarok. Abbahagyni semmiképpen nem szeretném mert már látom a végét, de nagyon "kimerültem". Kérem adjon tanácsot hogy tudnék új eröre kapni és újra azzal az élvezettel, csilligo szemekkel tanulni mint "régen"? Muszaj összekapnom magam, mert hamarosan itt a vizsgaigöszak. Kérem segítsen! :) üdvözlettel, Linda

Kedves Gábor!
Egy kis segítséget szeretnék kérni. Jelenleg végzős egyetemista vagyok.. Problémám, hogy a családommal nagyon nehezen értem meg magam, úgy érzem, hogy csalódás vagyok nekik. Tudom, hogy szeretnek valamennyire, de látom rajtuk, hogy nagyon zavarja őket, hogy állandó súlyproblémáim vannak. Nekik nagyon fontosak a külsőségek, nővérem és húgom mindketten nagyon vékonyak ,én valamiért félresikerültem. Állandó megjegyzéseket kapok, hogy végre mikor leszek szebb, mikor nézek ki jobban stb. 175 cm magas vagyok, jelenleg 74 kg. Ez hol több hol kevesebb. Képes vagyok 2-3 hónap alatt 20-25 kg fogyásra, de aztán szépen vissza is jön, voltam már 95 kg is, de 60 is. Általános iskolás korom óta rettegtem a tesiórától, beilleszkedési zavarral küzdöttem, Sikerült fantasztikus emberekkel megismerkednem, valamint 3 éve boldog kapcsolatban élek, de a családom előtt titkolóznom kell és szégyellem a testem, így strandra nem megyek velük stb…Lassan már a jószándékú segítséget is sértésnek veszem, vagy a dicséretben keresem a kritikát. Szeretném, ha jobb lenne velük a kapcsolatom, de mindenre ugrok, bármit mondanak. Hogyan tudnék leülni velük erről beszélni, hogy ez nem jó, ezen változtassunk, megértsenek és elfogadjanak, szeressenek? Szeretnék megfelelni az elvárásaiknak, de 22 év alatt nem sikerült, ha eszek az a baj, ha nem akkor az. A kedvenc mondatom: Kislányom, nem akarok beleszólni, de nem gondolod, hogy neked ilyet nem szabadna enni, felőlem eheted, csak neked lesz rossz utána, gondold meg jól, a te alkatoddal….Elnézést, hogy ilyen hosszúra sikeredett a levél, de most valahogy sok sérelem előjött…szeretném a kapcsolatomat rendezni velük.
Előre is köszönöm a segítséget: Adrienn

Kedves Gábor!
A legjobban azt gyűlölöm, ha csalódnom kell olyan emberekben, akikben minden további nélkül megbíztam. Sajnos a sors úgy hozta, hogy kb. 2 éve folyamatosan csalódnom kell bennük, tehát már mondhatjuk azt, hogy kezdtem hozzászokni a dologhoz. A kisebb csalódásokat már fel sem veszem, de a napokban 2 olyan emberben is kellett csalódnom, akikre 3,5 és 5 éve "istenként" tekintettem. Megbíztam bennük, nagyon sokat jelentettek nekem, nekik köszönhetem azt, hogy most ott tartok, ahol, egyfajta "példaképeim" is voltak, persze nem a szó klasszikus értelmében. Egyszerűen teljes ürességet érzek, bőghetnékem van, nem tudom túltenni magam rajta. Mindig kedvesek voltak velem, illetve még most is azok, de amikor egy picike szívességet szerettem volna kérni, nemet mondtak, de egyértelműen, hanem 2 hétig szórakoztak velem, majd mondtak egy béna kifogást. Ha egyből nemet mondtak volna, megértettem volna, de így rá kellett jönnöm, hogy már megint kétszínű emberekbe botlottam. A szívesség tényleg nagyon apró dolog lett volna, tulajdonképpen csak egy jelképes valami. Igazából nem is tudom, hogy mit várok Öntől, csak jól esett kiírni magamból. Ha van egy-két biztató szava, már azért is nagyon hálás lennék.
Üdvözlettel: Kata

Tisztelt Doktorúr
22 éves lány vagyok és tanácsot szeretnék kérni az anyukámat illetően! Ő 48 éves és sok betegsége van. Depressziós, magas csontritkulása van mozgásával is nagy baj van nem ugy megy mint egy 48 éves hanem ugy mint kb egy 80 éves. Nagyon kevés rokkantnyugdíjat kap és áprilisba kell visszamennie felülvizsgálatra! Egyre több embertől halljuk hogy elveszik a rokkant nyugdíjat még olyantól is aki SN beteg pedig az nem gyógyitható. Anya nagyon sokat sir eléggé fél hogy nehogy elvegyék töle azt a kevés pénzt is mert akkor az életünk kilátástalan. Anyának egy élelmiszer eladói szakmája van és mivel magas a csontritkulása ,már nem dolgozhat olyan területen de sajnos könnyebb munkára meg nincs lehetőség! És itt van a probléma, hogy nem tudjuk ,hogy hogyan tovább az életbe! Nehéz fizikai munkát már nem birja, könnyebb munkára nincs lehetőség, de ha elveszik töle a rokkant nyugdijat mégis miből éljen meg? Én segítenék de nem tudok elhelyezkedni! Akárhová beadtam az önéletrajzomat vagy próbálkoztam az mind kudarcba fulladt! Sajnos rokonaink sincsennek apám meg nem törődik velünk. Mióta anya beteg lett még anya barátnöi, is elfordultak anyától mindenki csak hibáztatgatja pedig nem tehet arról hogy lebetegedett......ezt még el is tudná viselni de ez a kilátástalanság nagyon megviseli és engem is! Ön mit tudna tanácsolni? Válaszát elöre is köszönöm!

Kedves Gábor Timur!

Évek óta vagyok kezelés alatt -utóbbi fél évben újra kell gyógyszert is szednem a gyermekkoromban ért traumák következményei miatt. Most 6 hete szedek új gyógyszert, de még mindig vannak öngyilkossági gondolataim. Kérdésem az lenne, érdemes e erről beszámolnom a pszichológusomnak és a pszichiáteremnek, vagy hagyjam a francba az egészet. Kezdek belefáradni, mert teljesen felemészti minden energiámat, de teljesen egy gyógyszer sem volt képes elmulasztani ezeket. Szeretnék meggyógyulni, de egyre reménytelenebbnek látom a helyzetet. Teljesen el kellett volna múlni a gyógyszerektől ezeknek? Vagy várjak még? Mit tanácsol?

Válaszát előre is köszönöm:

Heni

Kedves Gábor

miért van az hogy amikor szomorúnak kellene lennem akkor vagyok vidám, és amikor vidámnak akkor meg szomorú?
Pl. haldoklik a mamán és az helyett hogy szomorú lennék, még örülök is , pedig jó viszonyba vagyok vele.
Ez lehet egy betegség tünete?
zsuzsi

Kedves Gábor,

szeretném megkérdezni, hogy Ön szerint normális-e hogy nem vagyok képes annyira szeretni új élettársam gyerekét, mint ahogy szeretném? Pedig nagyon igyekszem!!!!
Persze, tudom, hosszú folyamat egy új családdá alakulás egy válás után - nekem is van saját gyerekem - de néha úgy érzem, sosem leszek képes olyan boldog lenni mint azelőtt...
Az élettársam kislánya nagyon sok dologban emlékeztet az anyjára - aki sok rossz tulajdonsággal rendelkezik - és úgy érzem kóstolgat engem. Közben meg a saját gyerekem nagyon féltékeny rá - miért bánok vele kedvesebben, megértőbben - csak mert kisebb és aranyosabb...Szerinte. Mindezt a mi régi lakásunkban, ahol most egy szobában kénytelenek élni, mivel nincs több hely.
Közben élettársam is ideges az én gyerekemtől, aki kiskamaszodik és igencsak nagyszájú. Nem véletlenül az iskolai magatartása is csak 4-es lány létére... Bár szerintem nagyon helyes gyerek, önálló vélemyénnyel, csak hát a páromnak mégiscsak egy szemtelen idegen... és szerintem nincs hozzá elég türelme. Nem tudja még, hogy az ő gyereke is lesz 11 éves...és az ilyen!
Nem tudom hogyan alakítsuk ki a helyes együttélési szabályokat, időtöltéseket - hogy mindenkinek a legjobb legyen. Túl bonyolult ez egész, a lányok ugyan akkor vannak itt hétvégén, nincs is nagyon lehetőségük többet külön lenni. Bár az én lányom jóval többet van itthon, de így is sok a feszültség.
Tud erre valami okosat tanácsolni? Jó könyvet? Vagy csoportot, ahol ilyen új-családok vannak és beszélgetnek a közös gondjaikról?
Szeretettel
Virág

Tisztelt Szabó Gábor Timur!

Igazán nagy válságba jutottam ezért irok Onnek.
kilátástalan a helyzet legalábbis ugy érzem teljesen osszetortem és ráadásul egy kis ember élete mulik mindezen aki még meg sem szuletett.
Lehetne olyan kérésem,hogy leirnám Onnek mindazt ami bánt egy privát emailben?
Valoban fontos és az ido mulik egyedul én pedig képtelen vagyok jelenlegi helyzetben donteni! Segitene ha olvasna és tanácsot adna Nekem.

Ha engedélyezi az emailt akkor irja kérem,hogy hová kuldjem mert az adatlapján fel van tuntetve egy cim.

Koszonom addig is és minden jot kivánok!

Udvozlettel : Lia

Üdvözlöm! Én egy 22 éves felnőtt fiatalember vagyok Budapestről.

A Pszichológus akihez járok 80-as IQ-t mért föl.

Azt mondta ez a szint se nem retrdált se nem szellemi fogyatékos.

Önnek mi a véleménye erről!? Mert sok helyen azt olvasom,hogy retardáció-ról van szó!

Kedves Gábor!
Egy sokszorosan lerágott csontnak látszó kérdéssel fordulok Önhöz. Én mégis nehezen emésztem a dolgot.
Két évvel ezelőtt a házasságom zátonyra futott, tudtam, mit akarok, mégis úgy éreztem folyamatosan elakadok a megoldásban. Én menni akartam a férjem egyáltalán nem. Változtatni nem akart én pedig már nem bírtam tovább ugyanúgy. Lehetőségem volt egy kollégámat felkeresni, aki pszichológus. Elég nagy az intézmény, személyesen nem is ismertük egymást előtte. A terápia jól sikerült, remekül működöm az új életemben, kezelem a férjem és a család hozzáállását, a lányom is jól viseli a helyzetet.
A kollegális viszonyból adódik, hogy a terápia néha kicsúszott a kliens-terapeuta szerepkörből, hiszen vannak közös dolgaink is. Mivel nem köt az anyagi oldal sem, azt hiszem kicsit hosszúra húztuk a terápiát és kialakult egy kötődés, amely abból áll, hogy ha el is telik néhány hónap valahogy mindig visszaránt a terápiába. Legutóbb elég gyökeresen változott az életem, de kézben tartom, szerettem volna beszélni vele, de kértem, hogy ne kliensként. Erre igéretet is kaptam, de mégis azonnal kliens szerepben találtam magam, amint beszélni kezdtünk, kezemben egy új időponttal.
Elég sokat olvastam a témában, és tudom, hogy a pszichológus nem folyhat bele érzelmileg a terápiába. Ez rendben is van. Arra sincs azonban lehetőség, hogy átmentsünk valamit ebből a kapcsolatból, ami már rég nem terápia, hiszen sokszor kerül felszínre a saját élete is, egy emberi kapcsolatba?
Elképzelhető, hogy egy pszichológus is össze tud zavarodni? Megpróbáltam beszélni vele erről, de azonnal átkapcsolt arra, hogy most fontosabb dolgok vannak az életemben, amiről beszélnünk kell, nem engedhet el.
Sajnos a gyermekkorunkban nagyon sok az egyező elem, ezért ugyan közös emlékeink nincsenek, de nagyon sok hasonló érzetünk van az életünkben, ettől is erős ez a kötődés. Azok a bizonyos fél szavak...
Kérdésem tehát, egy szabálytalan terápiás kapcsolatot át lehet - e alakítani legális emberi kapcsolattá, aminek neve is van?
Ja igen, én nő vagyok és a pszichológus férfi.

Kedves Gábor! Párkapcsolati problémával fordulok önhöz!
Az élettársam és én 3 éve vagyunk együtt! Van egy 16 hónapos kislányunk. Amikor összejöttünk ö egy váloper közepén tartott amiről én nem tudtam . Amikor terhes lettem töle az elsö babát elvetettem mert nem akartam gyereket . Utána viszont terveztük hogy babánk legyen . IgY utólag rá kellett jönnöm hogy ö csak felhasznált engem hogy az exét tönkretegye. Kiköltöztem hozzá külföldre otthagytam az állásom munkám lakásom miatta. Ő folyamatosan megcsal engem különbözö más nőkkel a gyerek sem érdekli és utólag kiderült még az exébe szerelmes! Nagyon utálom magam amiért ilyen buta voltam de nem látok ki utat ebböl a helyzetböl . Nincs hova mennem a picivel de ezt az életet nem bírom már tovább elviselni. Kérem segítsen nekem !

Tudna ajánlani egy-két szakkönyvet, amiből a pszichiáterek, pszichológusok tanulnak?

Tisztelt Gábor!

Új munkahelyen dolgozom két hónapja, ahol januártól új számítógépes programra álltunk át. Elég hamar elsajátítottam a használatát, jó érzékem van hozzá. A kolléganők sokszor kérdeztek tőlem, én meg készségesen és türelmesen segítettem/segítek mindenkinek, ahogy szoktam is, a saját feladatom kárára is. Ami bosszant (rosszul esik), hogy visszafelé ez nem egészen így van. Mivel viszonylag nem régen vagyok ott, nekem is vannak néha kérdéseim, de velem már nem annyira türelmesek, legalábbis nem mindenki. Az egyik kolléganőm kifejezetten rosszindulatú, ha valamit elrontok, ott háborog, pedig ő is szokott tévedni. Én olyankor a megoldásra koncentrálok (próbálok segíteni), nem őt szapulom... Szóval, kezdek ezért haragudni, azt gondoltam, ha tőlem kérdeznek, ezentúl én is beszólok, nem foglalkozom vele, nem segítek. Ezt a viselkedést viszont gyerekesnek érzem, és nem is akarok olyan lenni, mint ők, de így sem jó.
Talán nem nagy ügy egy kívülállónak, de nekem elég nagy probléma.
Ön szerint hogy viselkedjek, hogy ne legyek nevetséges, de ne érezzem úgy, hogy nem vesznek semmibe - mert ilyenkor azt érzem, hogy velem meg meri engedni azt a stílust... Egyáltalán hogy lehet kivívni az emberek tiszteletét?
Két helyen dolgoztam eddig, az elsőn elég hosszú ideig, ilyet még nem tapasztaltam.
Van még egy kérdésem, nevezetesen, hogy Önnek a Gábor a keresztneve, vagy a vezetékneve?

Üdvözlettel:
Kata