orvoskereso
search.gif Keresők... Írja kulcsszavait a kívánt mezőbe!
Saródy Vera

Saródy Vera válaszol

Saródy Vera

tanácsadó szakpszichológus, pszichológus

előző oldal  10 11 12  13 14  következő oldal
Párkapcsolat  2011. december 6. 12:34   #240 

Kedves Saródy Vera!

22 éves múltam, októberben diplomáztam le. Mindaddig zajlott körülöttem az élet, rengeteget kell tanulni, utazni az egyetemre, így csak azzal foglalkoztam. Mivel végeztem, és reményem szerint másik iskolában folytatom tanulmányaim, így itthon kell élnem pár hónapot, pontosan februárig, mert a kollégiumból ki kellett költöznöm. Már lassan eltelik 2 hónap, hogy itthon vagyok, és teljesen becsavarodom. A problémám lényegében itt kezdődik: lassan 4 éve élek párkapcsolatban, de augusztusban megtudtam, hogy a barátom megcsalt. Szerintem bele is szeretett a másik lányba, de ezt tagadja. Próbáltam vele szakítani, de ő nem akart, így megpróbáltuk megbeszélni a dolgot. Az indoka nevetséges volt, de egyszerűen miután azt mondta, hogy szeret, és nem akar elveszíteni, nem tudtam vele szakítani. De mivel itthon ülök egész nap, egyfolytában csak erre tudok gondolni. Semmi mást nem csinálok, minthogy a közösségi oldalakon nézegetem állandóan azt a lányt, próbálok benne hibát találni, de ahogy egyre inkább "megismerem", rájövök, hogy nincs benne semmi rossz. Sajnos az is a baj, hogy lassan úgy gondolom, hogy jobban illik ő a barátomhoz, mint én. Mióta beszéltünk a dologról, eltelt már 3 hónap, de én még mindig a fejéhez vágom ezt az egészet pl. akkor ha hétvégén nem találkozunk és nem is keres telefonon, mindig meggyanúsítom, hogy vele volt (ami már egyszer a kibékülésünk után meg is történt sajnos, mivel egy szórakozóhelyre járnak). Állandóan róluk álmodom, és végül is ugyanúgy fáj az egész, mint amikor megtudtam a dolgot. Nehezen alszom el, ha nincs velem, és amíg nem keres telefonon csak az ágyban kuksolok és várom, hogy hívjon, még enni sincs kedvem. Én nagyon-nagyon szeretem még mindig. Épp ezért szeretném kérni a segítségét, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet, és hogy hogyan lehet ezek után rendbe hozni egy kapcsolatot, illetve megbízni a másikban. A legnagyobb baj szerintem velem, hogy amikor kibékültünk azt gondoltam, hogy a kapcsolatunk ugyanolyan lesz, mint régen, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, és nagyon rossz volt rájönni arra, hogy semmi sem olyan, mert itt van bennem ez az érzés, hogy mennyire megbántott, és mi van, ha megint megteszi.

Segítségét előre is köszönöm.
Üdvözlettel,
H. Kata


Kedves Kata!

Ennyi idős korban a négy év nagyon sok. Még szinte gyerekek voltak, amikor kezdődött. Ma már szinte felnőttek. Más igények, más feladatok, más életstílus. Könnyen lehet hogy már más emberek is egy kicsit. Ön valóban abba az emberbe szerelmes, aki MOST a barátja? vagy csak egy olyan képbe, ami lehetne a régi emlékek alapján? Ön olyan, amilyen volt 4 éve?
A fiatalkori kapcsolatokban a szerelem örömén kívül – megtanulják az emberek, hogy hogyan érvényesíthetik önmagukat, a határaikat. Érdekérvényesítő képességünk a párkapcsolatban sokkal nehezebben nyilvánul meg, mint egy munkahelyen, hiszen itt az érzelmek is komoly szerepet játszanak. Mégis a hosszútávú boldogság érdekében fontos ezt megtanulni.
Jelentős kérdés, hogy mennyire kölcsönös egy kapcsolat és benne az érzelmek. Ha mindkét fél egyformán fogja fel, akkor még egy havonta 2-3 találkozással és mellette teljes függetlenséggel járó kapcsolat is lehet jó. Ha azonban az egyik fél lényegesen elkötelezettebb, mint a másik, akkor csak szenvedés lesz belőle. hosszú távon ez sérüléshez és tartós károsodáshoz vezet.

Vigyázzon magára!

S. Vera

Gyermekek  2011. december 1. 11:13   #239 

Kedves Doktornő!

A nagyobbik lányommal most vagyunk a kétéves dackorszak közepén. Sajnos olyan dolgokat vált ki belőlem, amelyeket nem szeretnék. Olvastam, hogy ebben a korszakban a szülő is átéli a saját gyerekkorát újra. Nekem rossz gyermekkorom volt. Lelkileg is terrorizáltak folyamatosan, de vertek is állandóan.
Előfordult, hogy a kislányomnak rácsaptam a kezére, fenekére és egyszer a homlokára is és kiabáltam is többször vele. Pedig elszámolok tízig és sokszor tudom uralni a helyzetet, de zavar, hogy nem mindig. Hiába tudom, hogy miért van, mitől van, mit nem kellene tennem! Jó szülő akarok lenn, nem olyan, mint amilyen szüleim nekem voltak. Mindig mar ilyenkor a lelki ismeret... Mit tudnék még jobban csinálni, hogy ne forduljanak elő és ne ismétlődjenek meg ezek a dolgok soha többet?
A legelső lányunkat kilenc hónapra halva szültem meg, így még jobban értékelem a másik két lánykámat, hogy egészségesek és nincsen semmi bajuk. Szeretném, ha lelkileg is egészségesek lennének, ezért kérek segítséget Öntől.

Illetve foglalkoztat még egy probléma. Az egyik barátnőm, akivel mindig őszinték vagyunk egymáshoz, akkor is, ha éppen negatív dologról van szó; állandóan a saját lányával dicsekszik, hogy milyen okos. Az én gyermekeim is okosak még pedig átlagon felülien. A nagyobbik lányomat sokan három évesnek nézik, mert olyan szépen beszél, viselkedik stb. Mégsem ajnározom őket, örülök, hogy így van, mindent megteszek a fejlődésük érdekében, olvasunk sokat stb. De a barátnőm úgy csinál, mintha minden más gyerek butább lenne az övénél és anyaként is ő a szuper. Más véleményére nem ad, mert más biztos rosszul tudja. Ebből mindig veszekedés is van. Hogy tudnám elkerülni ezeket a helyzeteket? Próbáltam nem reagálni rá, de akkor felgyűlik és előbb-utóbb kitör és veszekedés megint a vége...

Nagyon köszönöm előre is a válaszát!
További jó munkát!
Tündianya


Kedves Tünde!

Nehéz kérdéseket feszeget ebben a rövid levélben. Az Önben kavargókhoz hasonló indulatokat mindenki máshogy kezeli. Le lehet nyomni, fel lehet engedni a mögöttes emlékeket, ki lehet sírni 25 év távlatából az akkor el nem sírt könnyeket. Van még persze ezer megoldás, a lényeg, hogy közben – egy-egy ilyen alkalommal – Ön csak annyira érezze rosszul magát, hogy néhány perc, óra múlva felszabadultabb és nyugodtabb tudjon lenni, mint előtte.
Valóban ilynenkor az ember átéli újra az életét, sok érzés fakad fel. Terápiás helyzetben hónapokat vesz igénybe egy ilyen indulatrendszer hasznos mederbe terelése. Megéri a fáradtságot, de csak Ön a megmondhatója, hogy milyen ütemben képes elviselni a régi érzelmeket.
Most minden gyermekeivel kapcsolatos agresszió mögött ott a kétségbeesés, hogy ezt nem akarom... és minden kicsit önmagára erőszakotl türelem mögött ott a fájdalom, hogy én nem értem meg ekkora erőfeszítést a saját szüleimnek?
Jó lenne, ha ki tudná magából beszélni ezeket, megfogalmazni, szavakba önteni. Az érzések ezáltal más intellektuális szinten is megjelennek, és ott már felnőttként osztályozhatók.

A másik kérdése a barátnője. Nem egyformán értékelik gyermeküket a szülők, de ennek nem szabad bedőlni. Ha Ön biztonságosan jónak tartja a saját gyerekét, nem érdemes vitatkozni, egyszerűen, mélyen meggyőződéssel érdemes a gyerek felé is és kifelé is kinyilvánítani, hogy ő így tökéletes. A gyerekek sem egyformák, nincs jobb vagy rosszabb. (Amikor jó és rossz gyerekről beszélnek a felnőttek, akkor nekem kellemesebb vagy kellemetlenkedőbbet értenek alatta.)
Egy gyereknek nem 2 és 3 éves korában kell tökéletesnek lennie, hanem 25 évesen kell tökéletesen alkalmasnak lennie az önálló, sikeres és elégedett, boldog felnőtt korra.
A barátnőjével lehet-e másról beszélni, mint a gyerekekről? Ha igen, akkor bezsélgessenek sokat.

Üdvözlettel:

S. Vera

Külföldi munka  2011. november 29. 19:43   #238 

Tisztelt Doktornő!


A segítségét szeretném kérni, mert úgy érzem nem fogom túlélni az elkövetkező 1 évet.
Most készülök Ausztriába, dolgozni megyek egy barátnőmmel, és remélhetőleg páromnak is meglesz a munkahelye. Nekem nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel, nagyon szeretem őket. Nem először megyek ki dolgozni, de a probléma mindig ugyanaz, és nem tudom mit tegyek ellene. Abszolút nem szeretek külföldön dolgozni, de sajnos ez van, itthon nem találok munkát. Nagyon nagy a honvágyam, ami természetes, de nem tudom elfelejteni ezt az érzést, olyan mintha bele akarnék halni abba, hogy nincsenek mellettem a szeretteim. Mindig arra gondolok, hogy de jó volt itthon, de jó velük lenni, és ilyenkor elkap a sírógörcs hogy miért nincsenek mellettem. Igazából nehéz kifejezni ezt a tehetetlenséget, mit lehet ellene tenni? Hogy kéne felfognom hogy ez az 1 év ne legyen kínszenvedés? Jól szeretném magam érezni, de nem megy. Depresszió kerülget....

Válaszát előre is köszönöm!

Reni


Kedves Reni!

Sokan szenvednek a külföldi munkavállalás miatt. Nem tudom, hogy Ön hány éves, azt sem, hogy a párjával mióta vannak együtt, milyen munkát kapott... és még sok mindent nem írt meg. Valószínűleg nem is érdekes, hiszen támaszkodhat a munkájára és a párjára is.
A külföldi munkának nem csak az a baja, hogy távol van a születől, hanem az is, hogy idegen környezetben van, nem tud közösséget vállalani az ottani élettel.
Itt van talán a legfontosabb kérdés: a kint töltött időt hogyan élik? Milyen a szabadidejük, mivel töltik a szabadnapokat? Hogyan illeszkedik az egész életükbe a kint töltött idő, mik a későbbi – több év múlva esedékes jövőképük?
Ahogy ezek a kérdések helyrekerülnek, kicsit könnyebbé válik az Ön helyzete is.
Sokat segít még, ha a környéken kicsit megismerik a helyi szokásokat, életformát; ha felhasználják az időt valami olyan dolgonak a tanulására, elsajátítására, amiből később szabadabban vállalhatnak majd munkát.
Ugyanígy hasznos lehet, ha igyekszik az akkor és ott történő eseményekre koncentrálni, kevesebbet gondolkodni a „mi lehetne máshol” dolgokon.

Van még egy kérdés, hogy az Ön viszonya a szüleihez és az itteni élethez? Mi az, amit kint is meg tud valósítani? Rendszeres kapcsolattartás, egyes elemek az itthoni életformából....?

Jó utat és felszabadult jó érzéseket kívánok:

S. Vera

Problémák  2011. november 26. 18:59   #237 

32 éves nő vagyok, a problémám összetett. Először is, egyetemi diplomám van, de diszlexiás vagyok és a nyelvtanulás nehezen ment mindig és bár a szókincsem elég jó de a nyelvtan minden nyelven probléma. Emiatt munkát találnom nagyon nehéz és az az igazság a logopédus is megmondta ez egy életen át elkisér azaz egy állásinterjún soha sem én leszek a legjobb...van nyelvvizsga de csak német szóbeli, felmentettek az írásbeli alól. Ez az egyik fő gond a mai munkaerőpiac nem tolerálja az ilyeneket mint én, kell tudni szépen beszélni angolul, németül meg mindenféle nyelven. A többi problémám nagy részben a munkanélküliségből adódik: 32 évesen a szüleimnél lakom és egyedül vagyok, a párkapcsolatomnak 5 éve vége és azóta nem volt semmi komoly, gyakorlatilag 27 éves korom óta úgy élek mint az apáca, szex mentesen. Nagyon szeretnék végre egy normális állást és ez már annyira leköti minden gondolatom, hogy a szex és a férfiak már nem érdekelnek, lehet egy férfi bármilyen jóképű vagy szexi én már nem érzek semmit sem, csak ürességet. Nagyon megcsömörlöttem mindentől az utóbbi években, mert ha volt munkám csak takarítottam egyetemi diplomával és tudnia kell, én rengeteget küzdöttem ezért sokszor hajnal 4ig vagy reggelig tanultam! De munka az nincs csak a kilátástalan nyomor és a legtöbb barátnőm már Angliában van és jól keres, sikeres, de ők jól beszélnek angolul meg még egy csomó nyelven én meg a mai napig csak kínlódok a nyelvtanulással, csak kínlódva megy az angol pedig itthon nekem semmi esélyem a boldogulásra az elmúlt 4 évben ha volt munkám csak takarítottam, nagyon megalázó ez diplomával! Nagyon szeretnék jó szuper nyelvérzéket és egy csomó nyelven beszélni és megpattanni innen ebből az országból de lehet még 40 évesen is a nyugdíjas szüleimnél lakom és szociális segélyen leszek és nem lesz családom, mert csak nyomorgom magamat se tudom eltartani most ez van! Nagyon nehezen megy az angol de nyelvsulira vagy magántanárra semmi pénzem sincs még ennivalóra sincs sokszor! Az önéletrajzom is katasztrófa ahogy föl van sorolva először az egyetem majd takarítói munkakörök mert más munkát nem kapok és ahogy telnek az évek lesz mindig rosszabb esélyem a munkaerőpiacon hiszen én is öregszem és ha 40ig csak takarítok utána már tuti csak azt fogom csinálni! Ön szerencsés hogy jó munkát végezhet én csak kínlódom és szinte rettegek, ha idegen nyelven kell megszólalnom, főleg angolul, tiszta görcsös vagyok, de ha le is küzdöm nem tudom leírni helyesen a szavakat! Egy rohadt csekket se bírok hiba nélkül kitölteni a múlt héten is a nő segített a postán mert a rózsaszín csekk kitöltés nem ment már röhögtek mögöttem az emberek. Tudom ma nyelvismeret nélkül az ember meghalt a munkaerőpiacon és a csövesek sorsára jut és megint csak idézem angolul szépen író olvasó beszélő barátnőimet unokatesómat nekik kényelmes irodai állásuk van és párkapcsolatuk már párnak család,gyerek is nekem csak a cölibátus és a nyomor. Borzalmasan szégyellem hogy diplomával sz*os munkákat végeztem/végzek, ha megkérdezi egy férfi mit dolgozol az az én halálom inkább rájuk se nézek! A szüleim szegények nyelvtanfolyamra nincs pénz de nem is segítene sokat diszlexiával. Sajnos olyan ismeretségem nincs, ahol jó állás lenne angol nélkül pedig lenne lehetőség lenne jó munka de mondták kell a folyékony angol így marad a wck pucolása magyar módra......talán jobb lenne bevennem egy csomó gyógyszert vagy fogni egy kötelet és felkötni magam egyszerűen mert ez a világ valami olyasmit vár tőlem amire én képtelen vagyok........A helyesírás ellenőrzőt mindig használom így tudjátok olvasni a soraimat!
üdv: Anikó


Kedves Anikó!

Az Ön helyzete valóban sajátos, azonban nem reménytelen. Így, távolról nagyon kevés ötletem lehet a továbblépésre, de van lehetőség, ebben biztos vagyok. Igaz, abban is, hogy ez nem mindig látszik.
Nem akarok látszólag jól hangzó nagy frázisokkal élni. Ha módjában áll eljönni hozzám személyesen tudok esetleg konkrétabb segítséget nyújtani. Ez álláskeresési ügyekben néhány alkalom erejéig ingyenes.
Egyébként személyes levélben – ha ír a saját címemre – az Ön lakóhelyének megfelelően talán még tudok ötleteket adni.
Az az energia, amit Ön eddig az eredmények elérése érdekében mozgósított, továbbra is ott van és további eredményekre ad lehetőséget, akkor is, ha most egy kicsit nehezebbnek látszik.

S. Vera

Tisztelt Doktorno  2011. november 8. 13:03   #236 

Meg szeretnem kerdezni sex kozben a penis hoszusaga vagy a vastagsaga szamit mejik jobb a lanynak?es mekora az atlag penis hoszusaga ,es vastagsaga?


Kedves Érdeklődő!

Ezekre a kérdésekre, így, nem szeretnék válaszolni.

S. Vera

Elengedni  2011. november 4. 21:42   #235 

Tisztelt Saródy Vera!

A problémám a következő:
Bő két hónapja, hogy szakítottunk a párommal. 3 évig voltunk együtt. Nem vesztünk össze, egyszerűen csak megbeszéltük, hogy már nem működik és közös megegyezéssel véget vetettünk neki.
Engem mégis nagyon megviselt és az egyetlen megoldást ezen szenvedés enyhítésére abban láttam, ha gyorsan találok valaki mást és megpróbálom elfelejteni. Részben sikerült is. Hamar találtam valakit. Ebben az új kapcsolatban látok rációt, úgy vélem, működőképes, mégis úgy érzem, nem sikerült elengednem az előzőt és addig ennek az újnak sem tudom átadni magam.
Sokszor az exemmel álmodok és ezt követően egész nap rá gondolok és hiába tudom, hogy a kapcsolatunknak nem volt jövője, mégis csak a jó dolgokra tudok emlékezni.
Valahol azt olvastam, hogy hatásos lehet, ha írok neki egy levelet, amelyben leírom az érzéseimet, majd valamilyen módon megsemmisítem jelképezve ezzel az elengedést. Ezt meg is tettem és utána egy darabig jobbnak látszott a helyzet.
Most ott tartok, hogy szeretném szeretni ezt az új srácot, abszolút érdemes rá és úgy érzem menne is, ha el tudnám engedni az előzőt, el is akarom,de hogyan tehetném ezt meg? Tudna nekem valamiféle útmutatással szolgálni?

Válaszát előre is köszönöm!

F. Adél


Kedves Adél!

Többek elengedése után persze mondhatnám, hogy ezt így meg így kell, de nem tudom, hogy tényleg hogyan kell. Azt tudom csak elmondani, hogy nekem mik a visszatérő gondolatok ilyenkor. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy akit szerettem, az nem ugyanaz, mint akitől szakítottam. Ha az lenne, akkor nem szakítottunk volna. Ha megváltoztathatnám, olyanra, amilyennek én szeretném, akkor az én kreációm lenne, de az is más....
Szóval, ami elmúlt, az elmúlt. Fontos lehet még, hogy mit őrzök meg egy kapcsolatból, egy barátságból, egy évből, egy utazásból....
Mivel lettem én gazdagabb és mivel lett ő gazdagabb általam. Milyen szerepünk volt egymás életében.
Ha ez a helyére kerül, akkor már könnyebb.

Talán ezek a gondolatok nem annyira szakmaszerűek, miközben persze van némi szakmai megfontolás is mögöttük, de az már inkább csak kiegészítő meagyarázat.

Sok sikert az új kapcsolatához és a kiegyensúlyozott élethez:

S. Vera

tanácstalan  2011. november 3. 21:57   #234 

üdv!

20 éves vagyok ffi, 10 hónapig voltam együtt egy lánnyal, nagyon szerettem öt, sajnos 3hete hónapja szakitottunk, tulajdonképpen én szakitottam vele,mert a depressziós volt és nem birtam tovább. Nem tudtam áthivni, nem csináltunk szinte soha semmit és ugy láttam hogy egyre rosszabb és rosszabb lett.Volt hogy 6 napig kikapcsolta a telefonját és nem tudtam elérni.DE tudom hogy szeretett, csak nehezen tudja kimutatni.Az a problémám hogy én még mindig nagyon szeretem őt és megkérdeztem hogy ujrakezdjük,de azt válaszolta h szeret de nem tud változni és nem látja értelmét ,viszont én nagyon szeretném,mert nagyon jó volt vele és szerintem megtudnánk beszélni a problémákat. Ön mit tanácsol ,mit tegyek?
köszönöm


Kedves Levélíró!

Nehéz kérdés, mert ha valaki depressziós, akkor másnak onnan kirángatni elég bonyolult. Mindenképpen rá kell beszélnie valami változtatásra. Azt is érdemes lenne megtudni, hogy miért lett depressziós, milyen a helyzete....
Ehhez konkrét segítség kellene.
Az is lehet, hogy amit Ön depressziónak lát, az a számára egy természetes élertforma, bár ha 10 hóapja ismeri, ennek kicsi a valószínűsége.
Ha kitart a kapcsolatuk mellett, lehet, hogy segít neki, de lehet, hogy nem. Üljenek le megbeszélni és próbálja meg rábeszélni, hogy mondja el gondjait a háziorvosának.
Lehet egy pszichológusnak, aki szintén segíthet, gyógyszerek nélkül, de majd meglátja, amikor beszél vele, hogy merre érdemes tovább indulni.

Sok sikert:

S. Vera

ferfi-no baratsag-kerdes, bizalom  2011. november 1. 21:33   #233 

Kedves Doktorno!
azt szeretnem tudni ha letezik ferfi -no kozott haveri/barati kapcsolat vonzalom nelkul?
a paromnak tobb ilyen kapcsolata van ami szemely szerint aggaszt. Tulzottan dominans es feltekeny lennek ugy ahogy a kedvesem allitja?
tobbnyire volt evfolyamtarsnoirol van szo.Utoljara az zavart hogy egyikkel kettesben beszelt meg talalkozot (ebedet) tudtom nelkul, holott szeretnem ha mindent megbeszelnenk.Amikor rakerdeztem eloszor tagadta, majd bevalotta hogy valoban talalkozott vele de hogy nem mondott semmit rola, mivel tudta hogy zavarni fog es rossszul fogom lereagalni.Maskor egyik ilyen 'haverina' ajanlotta hogy szervezzenek osztalykirandulast de baratok/baratnok nelkul egy teljes hetvegere.
elore is koszonom valaszat!
M.


Kedves M!

A féltékenység nehéz dolog, mert ha belekezd az aggódásba, nagyon enhéz megállni. Nem tudom, van-e rá egyébként oka, ha ennyi, amit leírt, akkor érdemes lenne leülnie a partnerével és megbeszélni. A kapcsolatban töltött idő alatt sokan igénylik a magánélet egyes területeinek megtartását. Régi barátok, hobby, olyan események, amik fel tudják tölteni a feleket, hogy ismételten új energiákat hozzanak a kapcsolatba.

A kapcsolatoknak különböző szakaszai vannak, és ezek a szakaszok eltérő viselkedéseket és igényeket hoznak magukkal. Gyakran a két fél sem ugyanabban a sazkaszban van, mindenki kicsit eltérően éli meg a helyzeteket.
A túlzott féltékenykedés magyarázkodásra és bizalmatlanságra ad okot. Inkább távolít.
Ha Önnek nincs éppen közös programja, amit barátja lemond ezek miatt a találkozások miatt, akkor fogadja el ezeket a programokat.

Persze mindez csak a leírt néhány sor alapján jutott eszembe, nem tudom, mi áll még a háttérben, miket lát Ön. Ehhez kicsit több információ és talán még más tájékozódás is kellene.

S. Vera

Tisztelt Doktorno  2011. november 1. 21:23   #232 

En azal fordulok onhoz hogy csak 14 cm a penisem erektalt alapotban es nem tudom hogy ciki e a lanyoknal,en ugy gondolom hogy kicsi. Megerteset koszonom .


Tisztelt Levélíró!

Ne aggódjon emmiatt, nincs kis pénisze.
Amennyiben mégis aggódásra érez okot, úgy részletesebben személyesen keressen meg egy szexológust, hátha más oka van az önbizalom hiányára.

S. Vera

felelem  2011. október 28. 19:49   #231 

A KISFIAM MAR 14 EVES ES NAGYON FEL A SOTETTOL MEG A LAKASBAN. AZT MONDTAK KINOVI DE FELEK HOGY NYOMOT HAGY BENNE.MIT TEGYEK??


Kedves Anyuka!

Sok oka lehet ennek a félelemnek, és tényleg lehet, hogy még kinövi. Nyomot mindenképpen hagy benne, de ettől még lehet egészséges felnőtt. Látatlanban nem sokat lehet erre mondani, hiszen a félelem mértéke, fajtája, előfordulása fontos adat lehet az ok feltárásaban. Talán már az ok régen elmúlt, de megmaradt a tünet. Az is kérdés, hogy ö mennyire tartja ezt kellemetelnnek. Legfontosabb, hogy meggyőzze őt, ez nem „ciki”, nem bűn, nem baj. Ő ettől ugyan olyan ember, mint a többiek, ha zavarja tenni kell ellene. Pont úgy, mintha az zavarná, hogy kevés a vaj a kenyéren, és tesz még rá. Vagy alacsony a párna, akkor teszek oda még egyet. Ezen is lehet változtatni, ahhoz azonban el kell fogadni, hogy ez van és ez nekem nem tetszik. Ekkor lehet elkezdeni őszintén körüljárni a kérdést.
Ha nem tud az ember megcsinálni valamit, akkor azt meg kell keresni azt az embert, aki pont ezt tanítja.
Persze ez nem egyszerű, és nem is rövid, de ehhez a fiúnak kell tisztában lenni, hogy az egy sajátosság, és szép feladatot jelent, ha változtatni akar rajta.
Hogy hogyan lehet ezt a változtatást megcsinálni, arról jelenleg fogalmam sincs, hiszen a fia a személyiségének megfelelő módokat kell majd megtalálni. Támaszkodni lehet arra is, hogy az Ön fia már a serdülőkorban van és saját erejét tudja mozgósítani. Ezt a saját erőt lehet benne erősíteni.

Beszélgessen vele róla és amikor kezdi nem hárítani a beszélgetéseket, akkor érik meg a helyzet egy szakember bevonására. De az is lehet, hogy ezzel együtt enyhül a gond és lassan valóban túljut rajta.

Sok sikert és kellmes beszélgetéseket kívánok:

S. Vera

nem tudom mitévő legyek  2011. október 12. 14:32   #230 

Üdvözlöm!

Egy 28 éves nő vagyok, van egy 10 hónapos kisfiam. Megszületésekor hatalmas öröm volt, ő az első unoka itt a családban, 16 éve nem volt kisbaba a közeli rokonságban. A férjemmel a szüleimnél lakunk egy lakásban ugyan, de a tetőtérben. Van külön fürdőszobánk, konyhánk és kettő szobánk. Mindenünk, ami a boldog jóléthez kell, valahogy mégsem tudom mitévő legyek. Minden a terhességemnél kezdődött. Sokszor szó volt róla, édesapám ujjongva áradozott, hogy majd az ő fiúunokája versenyző lesz, meg autószerelő...többet foglalkoztak az egésszel, mint én magam, aki ezt az állapotot természetesnek fogta fel, éltem tovább az életem, jártam dolgozni, amit imádtam, és olykor meghitten néztem rá növekedő pocakomra, arra gondolván, hogy mekkora csoda történik ott benn. Megszületett a kisfiam, váratlanul kopogtatott, és nem is természetes szüléssel, mert útközben adódott egy kis komplikáció. A lényeg, hogy egészséges volt, én pedig gondoltam majd rendbejövök, a fájdalmat valahogy legyőzöm és megy minden mint a karikacsapás. De sajnos nem így lett. A szülési fájdalmak eltörpültek a harmadik napon, amikor nagy nehézségeim támadtak a szoptatással. Hazajövetelnél nálunk telis tele volt a ház, férjem szülei (akikkel a mai napig nincs jó kapcsolatom) én szüleim, rokonok mind az ágyunk köré csoportosultak, merev szemekkel nézték végig és "jó" tanácsokat adtak gyermekem táplálását, ill. a próbálkozásaimat, én pedig könnyek között, és fájdalmak közepette próbáltam csillapítani kisfiam éhségét. Ideges voltam, és nagyon feszült. És ez ment heteken keresztül, mindig voltak nálunk, soha egy percem nem volt arra, hogy hármasban lehessünk. Valaki állandóan kémlelte a szoptatást, nem akartam senkit megsérteni, ezért nem szóltam. Ma már tudom, hogy ezt nem így kellett volna.Apósom és anyósom sajnálkozó tekintetét nem felejtem, és azt sem, mikor etetés után bámultak, amint próbáltam rendbehozni csomós, már bocsánat hogy leírom, de vérző melleimet.
Mikor kisfiam sírt éjszaka, és tudtam, hogy hiszti, hallottam édesapám és édesanyám lépteit, bejöttek a szobába, kivették a kezemből a gyeremekemet, azt mondván, hogy én nem értek hozzá,s ha a gyerek sír, akkor valami baja van, majd Ők.
Kb. 4 hétig kínlódtam a szoptatással és persze viseltem az OKOS tanácsokat, mikor a tápszerhez nyúltam. Akkor végső elkeseredésemben nem voltam vele tisztában, hogy mit teszek, mert azóta sem tudtam túltenni magam ezen, hogy megvontam a gyerekemtől az anyatejet. Mai napig lelkiismeretfurdalásom van ez miatt, sokszor könnybe lábad a szemem napjában többször és rágom a férjem fülét, hogy kellene még egy gyerek, aki talán gyógyír lenne a problémára, akinél talán bepótolhatom a szoptatást. De férjem nem akar, fél hogy újra megismétlődik a dolog. Düh van a szavaiban, ha arról az időszakról beszélgetünk. Szeretne külön költözni.Akár itt helyben, akár egy városban. Mitévő legyek? Mindenünk megvan, nincs hitel, gyönyörű udvar, gyermekem imád a szabadban lenni, megszokta a környezetét, szereti nagyszüleit, akikkel én a mai napig kínlódom, hogy a gyerek mit mikor ehet meg, és akik mára egy kicsit visszafogták magukat, és sokat segítenek is. (Persze az elején is)
Kérem segítsen, hogyan tudnám túltenni magam azon, ami közvetlenül a szülés után volt? Mi lenne számunkra jó megoldás? Külön lakás? Vagy határozottabb fellépés a szülőkkel? Tanácstalan vagyok. Várom válaszát
Egy Édesanya


Kedves Édesanya!

Nehéz helyzetben van, és távolról nehéz tanácsot is adni. A külön lakás nagyon jó lenne, de gondolom ennek van némi akadálya, különben már léptek volna ez irányban. A saját határok meghúzása is jó, ahhoz nagyobb energia kell.
Sajnálom, hogy nem volt a környéken egy védőnő, egy szoptatási tanácsadó, egy orvos, egy kismama klub.... vagy még ezer hely, akik Önt meg tudták volna erőséíteni.
A szoptatás fontos, de nem az egyetlen fontos dolog. Az anyai szeretet a gondoskodás ezer formájában tud megnyilvánulni. Az anya közelsége, babusgatása, esti éneklései, ölben altatások, mesélések, együtt játszások, együtt fürdések, a tesmeleg érzése, a végtelen biztonság, amit az anya tud nyújtani...
Ezek mind alkalmasak arra, hogy kárpótolják a gyereket és ugyanazt a biztonságot adják, mint amit a szoptatással kap meg egy gyerek.
A angyobb gond, hogy a külső erők hatása Önt hogyan ne bizonytalanítsa el, hogy meg tudjon felelni a legfontosabbnak: kompetens anyának érezhesse magát, aki egyedül képes jól ellátni a gyerekét. Hogy ne szóljanak bele mások, mert akkor majd jön még ezer kérdés, hogy így vagy úgy jobb lenne... A kiszámítható következetes magatartáshoz Önnek belűlről kell hinnie saját jó döntésseiben.
Ezek lehet, hogy néha nem a legjobbak, de az Öné és hitelesek az Ön szájából. Míg a kinek is akarok megfelelni ebben a pillanatban befolyásolások hiteltelenné teszik a szülőket.
Támaszkodjon nyugodtan a megérzéseire, és lelkileg vagy fizikailag határolódjon el a befolyásoktól. Találjon egy olyan személyt, akire szívesen hallgat, és esetleg tőle kérjen tanácsot. Ez a személy akkor „dolgozik” a legjobban, ha nem igazi tanácsokat ad, hanem az Ön által felvázolt lehetőségekből segít kiválasztani az Ön személyiségéhez leginkább illlő megoldást.

Egyre kevesebb OKOS tanácsot és egyre több feltörő örömöt kívánok Önöknek:

S. Vera

kérdés  2011. október 3. 12:42   #229 

Kedves Vera!



Egy éve járok pszichiáterhez paranoid sch. miatt!

A baj az hogy semmi javulást nem érzek, ugyan úgy vagdosom magam, kedvetlen vagyok!

Már sokféle gyógyszert kipróbáltunk, de nem használ semmi, vagyis ami használna egy kicsit attól meg hízom!

A kérdésem az lenne, hogy mikor várható már javulás? ha lesz! És mi ez a betegség egyáltalán?

ELőre is köszönöm

zsuzsi


Kedves Zsuzsi!

A paranoid sch-nak sok tönete és megnyilvánulási formája van, nem tudom, hogy Önnek milyen tünetek jelentkeztek.
A betegség általában fiatal korban alakul ki és többé kevésbé karbantartható megfelelő folytonos kezeléssel. A legtöbbet a kezelőorvosától tudhat meg. A gyógyszerbeállítás hosszas folyamat, főként, ha a gyógyszerek egy részére az Ön által említett mellékhatások zavaróak. Mindenképpen ossza meg kétségeit és kérdéseit kezelőorvosával.
Neki mindenképpen fontos információ, hogy milyen kedélyingadozásai vannak, hogyan érzi magát általban és hogy milyen kétségei merülnek fel. Ezek mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy mielőbb rátaláljanak az optimális gyógyszerezésre.

Sok beszélgetést kívánok kezelőorvosával:

S. Vera

Az élettel szemben  2011. október 2. 14:11   #228 

Üdvözlöm,

Szeretném megkérdezni, hogy ön, mint szakember mit gondol az alábbiak alapján az állapotomról.
Középkorú férfi vagyok, és bele untam az életbe, és ez az állapot több mint egy éve tart, de igyekszem nem kimutatni a környeztem felé.
Az alváson kívül mindent kényszernek érzek, reggelente utálok felébredni, olyankor ingerült és feszült vagyok és szidom az életet, hogy miért.
A munkahelyemen végig kínlódom a napot, és leplezem az utálatomat, de ez az utálat nem kifejezettem a munkámnak szól, mert amikor szabadnapos vagyok akkor is érzek. Így érzek sportolás közben, így érzek azokban az esetekben is, amikor olyan tevékenységet folytatok, amit magam választhatók szabadon, amik egykor a hobbijaim voltak.
Az emberekkel kifejezetten nem szeretek találkozni, nem értem őket, ők sem engemet, pedig a kereskedelmi munkám révén ez elkerülhetetlen.
Azt vettem észre, hogy rá untam az életre és egyszerűen elég volt belőle, nem akarom ezt tovább folytatni és egyszer úgyis meghal mindenki, akkor meg mire kell még várnom? Bőven elég volt ez a negyven egynéhány év, éljen aki akar, de én nem tudom minek kell itt lenni.
Öngyilkos nem leszek, nem is kísérletezem ilyesmivel, és nem is kábítom magamat, de mindig aludni szeretnék, és egy két órát leszámítva, fásult, álmos vagyok, és mint az űzött vad, csak az jár a fejemben, hogy hagyjanak békén, aludni akarok.
Röviden így tudtam érzékeltetni a belső, gondolati állapotomat, és ahogy írtam, ez már jó ideje tart nálam.

Köszönöm szépen,

Gábor
(Az életre úgy tekintek, mint kényszerre, lassan, mint egy ellenségre.)


Kedves Gábor!

Alvási gondjait érdemes lenne rendbe hozni. Sokat segítene a napjai élevezetében, de fordítva is igaz lehet: ha a napjait tölthetné fel olyan tevékenységekkel, amiket szívesen csinál, valószínűleg javulna alvása is. Ez egy ördögi kör, amit nehéz megszakítani.
Segíthet egy tanfolyam, sport... lényeg, hogy olyan legyen, amit valaha szeretett, vagy szeretett volna, vagy most úgy látja, hogy „na ezt még talán el tudom képzelni”, de ami még ennél is fontosabb, hogy kötelezően rendszeres legyen, tehát ne napi döntés legyen, hogy elmegyek-e ma a konditerembe.
Minden testmozgás segít valamennyire.

Kérdése filozófiai megközelítése is érdekes. Mi végre is vagyunk a világon?
Valóban 10 ezer éve mindenki meghal egyszer, mégis épül a világ és az ember sokszor örömét is leli benne. Csak úgy. Sokszor azonban ez nem ilyen egyszerű. Ilynekor valódi a kérdés, hogy „minek is?”
Kicsit megforgatva: mi változik az én életemmel a világban? Hogyan kapcsolódom én a világ folyamatába. Tudok-e hozzátenni? vagy legalább tudom-e az ártalmakat csökkenteni? Ehhez kellenek az olyan időszakok, amik egyikét most Ön éli át. Amikor a legalapvetőbb dolgok megkérdőjelezésével a válaszok is lassan felsorakoznak.
Talán ettől halad előre a világ. Persze – ha a filozófálásnél maradhatok – ez kicsit olyan, mint a szél: nem tudjuk honnan jön és hová megy. Csak azt, hogy most éppen kellemes szellő vagy süvöltő vihar.

Sok kellemes szellős napot kívánok és ha van kedve még erről filozofálgatni, szívesen leszek benne partner:

S. Vera

Perverz hajlamaim vannak?  2011. szeptember 28. 20:29   #227 

Tisztelt, doktornő! Feleségemmel majd tizenkilenc éve élünk együtt boldog házasságban. Mindig is jól kijöttünk egymással, szexuális életünk (legalábbis én úgy érzem) kiegyensúlyozott. Az utóbbi időben azonban feleségem részéről többször is figyelmeztetést kaptam, hogy aktus közben ne birizgáljam a haját. Való igaz, kapcsolatunk kezdete óta, fokozza szexuális vágyamat, ha közben simogathatom, borzolom, esetleg ösztönösen jelentkező túlfűtöttségem következtében olykor markánsabban beleragadok a hajába. Számomra a csók és egyéb testrészek simogatása mellett elengedhetetlen hajának érintése, mert szerintem legtöbbször ez hoz igazán izgalomba, gerjeszt be és fűt fel a végletekig. Sokat gondolkoztam rajta, de igazán nem tudom felmérni valóban perverzitás amit teszek? Valóban lelki betegségben szenvedem? És ha abban, van ebből kigyógyulás, hogy szeretett feleségem kedvére tehessek? Válaszát előre is köszönöm. Sándor.


Kedves Sándor!

Önmagában a haj érintése nem perverzió. Ha ezzel fájdalmat okoz a feleségének és ez fokozza az Ön vágyát, az már igen. Ha ez eddig nem volt jellemző, akkor ne tartson tőle, hogy beteg lenne. Ahogyan elmozdult a hajsimogatás a markáns belemarkolás felé, ugyanúgy érdemes erre odafigyelve visszafognia magát. Ha nem javul a helyzet, érdemes felkeresnie egy szexuálpszichológust.

S. Vera

promléma önmagammal és párkapcsolat  2011. szeptember 22. 20:02   #226 

Kedves Saródy Vera!

5 éve járok a barátommal, 27 éve nő vagyok, ő ugyanennyi idős, 3,5 éve együtt is élünk. Ő nehéz élethelyzetben van, az egyetemen csúszott, és 2 évvel később fejezte be, mint kellett volna, most pedig munkát keres. Emiatt gyakran nagyon ideges, feszült, ekkor levegőnek néz, azt érzem, hogy nem szeret. Mániái alakultak ki, amiknek az a lényege, hogy megmondja apróságokban, hogy mit tegyek. A lakás az ő szüleié, és ezt mindig éreztette velem, hogy én ott nem tehetek meg akármit, nem tehetek arrébb egy könyvet sem. Régebben nagyon féltékeny volt rám, de ok nélkül, mert én nagyon szerettem akkor is, nem jutott eszembe, hogy megcsaljam. A féltékenységi jeleneteit nagyon nehéz volt elviselni, és úgy érzem, még ma sem bocsátottam meg neki ezeket, és ezért nem tudok toleránd módon viselkedni az ő rigolyáival, rossz kedvével kapcsolatban. Mérgemben néha megütöm a kezét, a hátát, amit tudom, hogy nem lenne szabad, az erőszakot amúgy gyűlölöm, és önutálatot érzek ezek után az esetek után. Meg úgy általában is nagyon visszahúzódó természetem van, néha kitörök ebből és teszek valami váratlant, de amióta rosszul megy a kapcsolat, még inkább magamba fordulok, nincsenek barátaim, csak a szüleim és ő vannak nekem. A munkahelyemen is keveset szólok, nem tudok beilleszkedni. Folyton veszekszem a párommal, ha valamit nem úgy tesz, ahogy szerintem kéne. Ön szerint mit kéne tennem? Meg tudom oldani ezt egyedül, önuralomma, önbizalom növeléssel, akarattal, vagy menjek el pszichológushoz? Mit tegyek, ha elönti az agyamat a düh, és legszívesebben megütném?
Köszönöm a válaszát!
Lilla


Kedves Lilla!

A pszichológus jó ötletnek látszik. Ha csak a düh lenne, akkor is ezt javasolnám, de abban a néhány sorban amit leírt, sok más információ van. Ezek is megérnek egy-egy (vagy néhány) beszélgetést.
Fontos az Ön boldogsága és megelégedettsége, érdemes ennek érdekében lépéseket tennie.

Vágjon bele, megéri!

S. Vera

Kinga21  2011. szeptember 22. 10:32   #225 

Kedves doktornő!

A jelenlegi párommal,kissé lehet,hogy ódivatúak tűnünk,a legtöbb fiatal szerint,de mielőtt összejöttünk volna több hónapon keresztül csak ismerkedéssel töltöttünk,mielőtt belevágtunk volna egy közös kapcsolatba. Sokat csalódtunk már mindketten,szóval ezért sem akartunk egyből fejest ugrani a falnak... még elég friss a kapcsolatunk (3 hónap vagyunk együtt),de sajnos már kezdődnek a "gondok",nem közöttünk,hanem a párom családjával kapcsolatban. Sajnos páromék elég rossz körülmények közzé kerültek az utóbbi egy hónapban...az édesapja munkanélküli lett,ennek ellenére alkohol problémákkal küzd,az édesanyját meg kell műteni,és páromnak kell dolgoznia,hogy eltartsa a családot,munka után meg az otthoni teendőket kell elvégeznie...én még iskolába járok,és mellette dolgozom,ezért elég ritkán tudjuk megoldani,hogy találkozhassunk.Lassan már egy éve lesz,hogy napi szinten tartsuk a kapcsolatot telefonon vagy interneten keresztül,ha nem jön össze a "találka"...az előbb leírtak miatt párom nagyon maga alatt van,és mind testileg,mind lelkileg teljesen kezd kikészülni...hogyan tudnék neki most segíteni ebben a helyzetben,ha nem tudok mindig mellette lenni???


Kedves Kinga!

A kapcsolatuk időtávja nem befolyásolja az Ön felelősségtudatát párja iránt. A lassúság nem gond, amennyiben egyenlő levárásaik vannak egymással, azaz ez mindkettőjüknek megfelel.
Párja nehéz helyzetében mégis csak a lehető leggyakoribb szemlyes találkozás lehet fontos, hiszem ilynekor kiszakad az otthoni nyomasztó környezetből és ez segíthet elviselni a terheket. Pótolhatja ezt a nyugodt internetes vagy telefonos beszélgetés is, ekkor azonban fontos, hogy valóban zavartalanul tudjanak beszélgetni. Jobb talán a ritkább, de mélyebb beszélgetés. Persze az is jólesik az embernek, ha hallja a párja hangját csak úgy egy-egy mndatra nap közben is.
Fontos lehet az ütemezés, hogy a napnak azonos szakaszában, hogy a lélek fel tudjon rá készülni, mint a Kishercegben a Róka.
Itt jon azonban a neheze. Ön biztosan nem tud semmit sem tenni a szó hagyományos értelmében. Csak(?) el tudja viselni az ő terheit. Beszéltetni tudja, azaz hagyja beszélni.
Ha van olyan teendő, amiben Ön személyesen is tud segíteni (pl hétvégén), akkor annak nagyobb a jelentősége, mint maga a segítés, mert a közösséget demonstrálja vele, és akkor az egész heti feladatvállalás könnyebb.

Sok kitartást kívánok, és erőssen bízzanak mindketten abban, hogy néhány probléma megoldódik és akkor a többi is könnyebben rendeződik:

S. Vera

Szilvia  2011. szeptember 12. 07:45   #224 

Tisztelt Pszichológus Asszony!
12 éve élek együtt a férjemmel, 3 gyerekünk van, az átlagosnál jobb anyagi körülmények között. A férjem egy intelligens, komoly üzletember, aki nagyon sokat van távol és csak a munkájának él. A gyerekeket lényegében egyedül nevelem és mindemellett a felsőoktatásban dolgozom. A férjem, ha otthon van csak eszik, iszik, alszik, mint a "jó gyerek", egy fűszálat sem tesz keresztbe, nem segít semmit, mert "kifárasztja a munkája", és telefonál bezárkózva, hogy senki ne hallja. Már többször találtam nála prostituáltak telefonszámát is. Lényegében a gyerekek és én is belefáradtunk már a küzdelembe, hogy valamilyen családi programot merjünk szervezni, úgyis az van amit a férjem akar, nincs apelláta. A gyerekek magukba zárkózók, ki sem mozdulnak a házból, már az igényese sincs meg bennük arra, hogy bármit csináljanak. 2 évvel ezelőtt beleszerettem egy másik férfiba, akitől megkapom azt a szeretet, törődést, figyelmet ami mindig is hiányzott a házasságomból. 4 hónappal ezelőtt bejelentettem a férjemnek, hogy válni szeretnék, ami számomra nagyon furcsa reakciót váltott ki belőle. Azt mondta, hogy Ő mindent megbocsát és megváltozik, mert a család szent és sérthetetlen. A megváltozást azóta sem érzékelem. A férjem a Szerelmemet is megpróbálta egy hazugsággal eltaszítani tőlem, de Ő még mindig nagyon szeret és kitart mellettem. Nem tudom meddig bírja ezt, mert úgy látom már ez a helyzet neki sem jó. Én tudom, hogy ezt a helyzetet nekem kellene megoldanom, de a férjem olyan mértékű lelki nyomást gyakorol rám, hogy az teljesen megbénít, már-már hipnotizál és most tehetetlenül vergődöm, mint egy idegbeteg strucc nem merek tenni semmit. A férjem azt mondta, ha elválok a gyerekeket elveszi tőlem, nagyon jó nevelőnőket tud Ő fogadni. Ha arra gondolok, hogy a gyereket elveszi tőlem, akikről eddig szólt az életem, sírógörcsöt kapok, közben pedig utálom ezt a "sivár kriptát", amiben élve el vagyok temetve. Most a kérdés kettős. Áldozzam fel magam egy egy olyan férfiért, aki csak a gyerekei anyját látja bennem, a nőt már régen elfelejtette, és csak arra kellenék, hogy rendben tartsam a környezetét és neveljem a gyerekeink vagy válasszam azt a férfit aki igazán szeret, felnevelné sajátjaként a gyerekeim (már ha a férjem nem perelné el Őket), és akitől megkapnám azt az életet amire mindig is vágytam. Nem tudom, hogy képes lennék még leélni 40 évet ebben a családban, a gyerekek néhány év múlva kirepülnek és én magamra maradnék egy olyan emberrel, akit már nem szeretek, aki egy hideg, kimért, sótlan alak. A házasságunk kezdetén (ami maximum fél éves intervallumot jelent) én egy életvidám, mosolygós nő voltam, mára azonban egy meggyötört, megsavanyodott, koravén nő lettem. Amikor a Szerelmemmel vagyok, újra a régi a Szilviának érzem magam, akinek van kedve élni és nem robotként éli az életét és alig várja, hogy véget érjenek a napok, hogy végre pihenhessen. A helyzet nagyon bonyolult, szeretem az új párom és nem akarom elveszíteni, de a gyerekeim sem. Kérem adjon tanácsot, hogyan törhetnék ki ebből a kábult állapotomból.
Várom válaszát.
Köszönettel: Barna Szilvia


Kedves Szilvia!

Igen nehéz helyzetben van, nem könnyű bármit is írni erre. Sok férfi csúszik bele hasonló helyzetbe, sok család szenved a belső magányosságtól. Minden helyzet azonban teljesen egyedi. A férjében még van szándék a család megmentésére, csak az a kérdés, hogy van-e hozzá kellő porblémamegoldó képessége.
A folyamat is érdekes, ahogyan ide jutottak, mikor kezdett megromlani a kapcsolat, hogyan születtek a gyerekek....
Akár családterápiát, akár párterápiát el tudok képzelni, vagy azt, hogy Ön kezdjen beszélgetés valakivel, akinek részletesen elmesélheti a történtekről az emlékeit.
A megoldás kulcsa az Önök kezében van együtt. A gyerekeknek biztosan az lenne a legjobb, hogy a család együtt maradna, persze az is fontos, hogy édesanyjuk állapota is stabilizálódjon.

Barátja szerepe jelenleg megfogalmazható, ám hogy hogyan alakul a közös jövőjük,ezt néhány hónap után még nehéz lenne megmondani.

Sok sikert kívnok a helyzet rendeződéséhez:

S. Vera

nem tudom hogy mi lenne a helyes!  2011. szeptember 8. 20:29   #223 

Kedves Doktornő!
A segítségét szeretném kérni mert nem tudom hogy mit lehetne tenni és hogy mi a helyes. A barátom össze akart volna velem költözni, de mivel megmondtam neki hogy az én anyukám beteg és nem tud dolgozni nekem kell anyát anyagilag támogatnom totál berágott rám. Anya ugye depressziós meg sok egyéb problémája is van de egyszerűen ö ezt nem hiszi el csak feszt mondja nekem hogy anya menjen dolgozni! nem érti azt meg hogy nem bír......azt meg végképp nem tudja elfogadni hogy én anyagilag ameddig csak szükséges támogatni szeretném az anyukámat! Még akkor is hogyha összeköltöznék vele. Másnap meg persze szakított velem emiatt...elkezdte azt mondani hogy ennek az egész kapcsolatnak nincsen semmi értelme... Én persze szomorú lettem de ugyanakkor visszahallottam rá kb.3 órára dolgokat is. A barátom az anyukájának meg a barátnőmnek úgy mondta el a dolgokat hogy csak összekaptunk... tehát nem azt mondta hogy szakítottunk...mindig a közelemben van de ugyanakkor nem szól hozzám! És ezt most nem tudom hová tenni. Egyszerűen nem tudom hogy akkor most mivan! De azt se tudom hogy szeret-e engem egyáltalán....én úgy gondolom hogyha a barátom tényleg szeret akkor neki mellettem kéne állnia! De nem áll mellettem mert megsértődött most ezen, egyszerűen két tűz között érzem magam! Tudom hogyha elmegyek itthonról összeköltözöm a barátommal akkor nem tudnám anyát segíteni anyagilag mivel ezt a barátom nem díjazza! De igazság szerint én meg nem tudnék nyugodt lelkiismeretes életet élni úgy hogy tudom hogy az anyukám szinte nyomorog és beteg én meg elvagyok magamnak. Egyszerűen nem tudom hogy mi lenne a helyes megoldás mert annyiban igaza van a barátomnak, hogy így sose fogok tudni önálló életet élni. a barátom 25éves én 21 éves vagyok.....(az is lehet hogy már nem a barátom nem tudom) Kérem szépen a segitségét hogy mit kéne csinálni mi lenne a helyes megoldás. Várom mihamarabbi válaszát!


Kedves Levélíró!

Nem hiszem, hogy bárki megmondhatná, hogy mi a helyes, csak kérdéseket lehet feltenni. Azokat is csak óvatosan, hiszen a jelenlegi helyzet valahogy kialakult.
Az anyukáját áponi kell, vagy anyagilag akarja támogatni?
Mi az akadálya az elköltözésnek?
Barátjával ez a kérdés hirtelen jött elő?
Korábban hogyan vélekedett az Önt anyukájához fűződő kapcsolatáról?
Hány éves Ön és a barátja?

Ezek csak azok a kérdések, amik tényszerűen feltehetők, a mögöttük meghúzósó érzelmek ennél sokkal bonyolultabbak.
Ritkán javaslom ezen a fórumon, hogy keressen fel pszichológust valaki, de lehet, hogy most ez lenne a legjobb megoldás.
Önben lehetne rendeződnie az anyukájával kapcsolatos kötelezettségeinek, hogy akár a mostani barátjával, akár egy későbbivel ez egyensúlyba kerüljön.

S. Vera

\\  2011. szeptember 8. 12:08   #222 

Tisztelt Saródy Vera!

Ha ideje engedi szíveskedjen válaszolni a kérdésemre.Ketten vagyunk testvérek, én 32 éves vagyok családos, 2 gyermekkel és minden rb. van.

Nővérem 38 éves egyedülálló és valójában nagyon szeretne párkapcsolatot létesíteni. Állítása szerint \"nem akar férjhez menni\" ami persze nem igaz.Mikor becserkész valakit, (mert állandóan vadászik) elkezdi szegényt gyötörni, magasröptű szövegekkel,nagyképűsködéssel, mindig többnek adja ki magát mint ami.Angol szavakat használ (nem tudott alapfokú nyelvvizsgát sem letenni\" ,latin közmondásokat ereszt meg, ahol talán kb. tudja mit is jelenthet egyáltalán, állandóan orvosra, mint potenciális férj-jelöltre vadászik. Mint a mesékben szinte, ha kitalál három találós kérdést az a szerencsétlen, övé a királylány.
Aztán emiatt a visszataszító viselkedése miatt minden férfi hanyatt-homlok menekül tőle.
Egyébként a nővérem csinos, ápolt, tetszetős.

Szerintem még nekem is hazudik, valahogy a ködös elbeszéléseiből úgy tűnik,amit mesél annak talán töredéke igaz.
Elmondása szerint a gyereket csak sülve-főve szereti. Mindig olyan autókhoz támaszkodó parfümlovagokról álmodik, akibe ő belerúg, de akkor is tovább imádják - legalább is Ő ezt szeretné-.

A szíve mélyén valójában ő nem ilyen, hanem érzelmes,rögtön sírva fakad, szappanoperát is néz a TV-ben persze azt senkinek sem szabad megtudni. Diplomatatáskával mászkál,mint valami menő üzletasszony, pedig csak szakközépiskolát végzett.
Otthon is csak mélázik, autózgat, magát ápolgatja, pepecsel, semmiféle munkát, ami a mindennapokban a földön tartaná, nem végez.

Próbálom kíméletesen megdolgozni,de már azon a ponton vagyok, meg- mondom neki,hogy komoly viselkedés zavara van, amit kezelni kellene.
Szerintem pszihológushoz kellene fordulnia. Mert ilyen viselkedéssel örökre egyedül marad. Mi az Ön véleménye?

Tisztelettel várom szíves válaszát.


Kedes Levélíró!

Érthető az Ön aggodlama, valóban felismerhető némi szorongás és zavar, abban, amit Ön leír nővéréről. Hogy ő hogyan akarja élni az életét, azt azonban neki kell eldöntenie. Sokat segíthetne egy pszichológus, de csak segíthet. Tehát azon az úton kalauzolhatja őt, amin ő el akar indulni. Addig marad a kérdésfeltevés, NAGYON ÓVATOS szembesítés és kicsit bátrabb alternatívabemutatás.
Fontos azonban, hogy ennek a nővére-közeli nézőpontból lenne célszerű megvalósulni.
Azaz belehelyezkedni az ő helyzetébe, onnan mit lehetne látni.... onnan hová vezetnetne az első lépés.

Nem könnyű, főként, mert úgy tűnik ő titkolja a gondolatait és a félelmeit.

Ön valószínűleg teljesen más doglokat tart fontosnak, mint ő. Még akkor is ez vélelmezhető, ha nem tudjuk (azaz Ön szerint ő sem tudja), hogy neki hosszú távon valójában mi is a fontos.
Még egy kérdés vetődik fel bennem: a célhoz vezető út beláthatatlansága, lépésekre bontása nagyon nehéz feladat sokszor.

Önnek is meg kellett küzdenie a saját családjáért sok-sok apró feladatban, de ezek az Ön helyzetei voltak. Nővérének mások a feladatai.

Utolsó(?) gondolatom: néha a legnehezebb elviselni, hogy a másik ember – főként ha valaki szereti az illetőt – máshogy képzeli el az életét. Talán, ha a sajét útját szabadon megtalálhatná, ki tudná alakítani a saját boldogságát. Ebben az esetben az Ön szerepe háttérként mindig elfogadni és tudatni vele, hogy úgy ahogy van, Ön szereti és ha kell, mindig ott lesz neki.

Bízom benne, hogy talál néhány felhasználható gondolatot a leírtakban:

S.Vera

beteg gyerek  2011. szeptember 5. 08:27   #221 

Kedves Vera!
5 éves kisfiammal kapcsolatban kérnék tanácsot. Egy éve súlyos epilepsziás, havonta ismétlődő 20-30 perces eszméletvesztéssel járó nagyrohamokkal. Ez gyakori kórházi tartózkodást, és állandó vérvételeket jelent számára.
Látszólag ebből semmit nem fog föl, nyitott, eleven, barátkozó, jól viseli a tortúrákat, de nem tudom neki megmagyarázni a betegségét. Mindig azt mondja, azért kell kórházba mennie, mert köhög vagy folyik az orra. A rohamok után semmire sem emlékszik, hiába mondom mi történt vele, nem érti. Nem tudom eldönteni mi a jobb, ha újra meg újra megpróbálom szembesíteni a betegségével, vagy ha meghagyom a "tudatlanságban". Bár viselkedése nem változott, egy dolog mégis megjelent. Amióta beteg minden nap önkielégítéssel altatja el magát. Ne tudom, hogy a két dolog összefügg-e, és azt sem hogyan reagáljak. Rászóljak vagy ne vegyem észre?
A másik, ami nagyon aggaszt, hogy fogom majd elfogadtatni vele a betegsége okozta korlátokat. Pl. nem úszhat, nem mehet táborozni, több napos osztálykirándulásra stb.
Válaszát előre is köszönöm:Júlia


Kedves Júlia!

Nagyon bonyolult kérdés. Valószínűleg a gyerek tisztában van sok mindennel, csak abban az ütemben dolgozza fel, ahogy tudja. Sok mindent ő még nem lát előre, amit Ön igen, neki ezek egyelőre egyszeri alkalmak, nem látja tán, hogy távlatában mi alakul majd.
A legnagyobb veszély nem is a betegség, mert hiszen az most tény, hanem, hogy hogyan tarthatja meg jelenlegi nyitottságát és elevenségét. Hogy az egészséges perceket ne fertőzze meg a félelem és a rohamok okozta ellátási kényszer. Valóban fontos kérdés, hogy hogyan fogja megérteni, hogy neki ezt meg azt miért nem szabad.

Konkrétan: álljon a gyerek számára minden információ rendelkezésre, amikor kérdez, akkor kapjon igazságot válaszul, de nem kell erőltetni.
Olyan életformát lehet neki megtervezni, amibe az ő lehetőségei épülnek be: olyan elfoglaltságok, amik számára javasolhatók, hogy mintha nem is jutna idő a többire. Ez egy irányvonal, ami lassan kiépítve eltereli a figyelmét a többiről.

Nagyon sajnálom, hogy ilyenkor nincs automatikusan egy pszichológus a környéken, aki segít az átállás feszültségeit oldani, ötleteket ad és a finomságokat segít kidolgozni. Gyerekpszichológus esetleg figyelemmel kísérheti, hogy milyen módon jelenik meg a gyerekben a változás és ennek következtében a pszichés terhelés...
Ha módjukban áll egy-egy konzultációt kérni akár nevelési tanácsadóban, akár a kerületi gyerekkórház pszichológusától, akár (pl) a Heim Pál kórházból, de írhatnám a legnagyobb országos gyerekkórházak bármelyikét...
Nem kell folyamatos foglalkozásokban gondolkodni, de időszakonként egy kis stabilizálódást hozhat egy-egy beszélgetés ebben a senki számára sem könnyű helyzetben.

A gyerek számára a legfonotsabb az Önök stabilitása.
Önöknek sem lehet könnyű ezt feldolgozni, hiszen egyrész látják az ő szenvedését, másrészt tudják, hogy milyen nehézségekkel kell majd szembenézniük.
Nehezen vehető észre ilyenkor, hogy mennyi öröm húzódik meg még a függöny mögött:

S. Vera

előző oldal  10 11 12  13 14  következő oldal
Vitassa meg kérdéseit a társalgóban is!
Önnek a Mentális egészség témakör fórumait ajánljuk.
szakemberkereso
search.gif Szakember keresés...
Hirdessen az Orvostudakozón
Diagnózis.hu
©2007-2014 Orvostudakozó - Minden jog fenntartva!